# Hope Életének Története: Chapter 8

-         Kicsim! Kicsim! – keltegetett apu.-          Igen? – kérdeztem. Sose szokott csak úgy felkelteni.-          Emlékszel, hogy tegnap elvállaltad a fotózást.-          Igen, de ez most, hogy jön ide?-          Hát úgy, hogy mindjárt kezdődik.-          Mi?-          Igen. Szóval kezdj el készülődni.

Meg sem várta, hogy mi lesz a válaszom. Kiviharzott a szobámból. Nekem pedig készülődnöm kellett. Amit megígértem, azt be is kell tartanom. Nem éppen volt kedvem, és erőm most elindulni, de hát muszáj lesz. Elkezdtem készülődni. Lefürödtem, majd amikor kiléptem a zuhany alól, a törölközőt jó erősen magamra csavartam. A hajamat kifésültem, és hagytam száradni. Eszembe jutott, hogy még a ruhámat sem választottam ki. Apu nem szereti, ha nagyon hétköznapi vagyok. Kiválasztottam a számomra megfelelő ruhadarabot, ami egy egyszerű farmer, és egy Pántos felső volt, majd kiléptem a gardróbból.Már épp indultam volna be a fürdőszobámba, mikor valaki kopogott. Gondoltam, hogy apu jött vissza. Kinyitottam az ajtót.

-          Hát te meg? – egy nem várt szemény állt elöttem.
-          Apud mondta, hogy szóljak be, mert nemsokára indulnunk kell, de látom még készülődsz. Egyébként hiányoztam?  – huzogadta a szemöldökét, mikorzben alaposan végigmért.
-          Persze. Hiányoztál, mint nyáron a szánkó. És ha nem akarsz már semmit, akkor bocsi de öltöznék.
-          Héé. Ezzel most megsértettél. Akarnék én sokmindent.
Erre nem is válaszoltam semmit, csak bacsuktam az ajtót. Gyorsan felvettem a kiválasztott ruhámat, majd megszárítottam a hajam. Gyorsan ki is vasaltam. Sietnem kellet, ezért felkaptam egy táskát, és már száguldoztam is le a lépcsőn. Ha jól láttam, José, Cris, Apu, Anyu, és még egy valaki akit nem ismerek volt ott. Gondolom, már csak rám vártak.
-          Végre, hogy készlettél kicsim.
-          Megérte a várakozást. – tette a magjegyzést Cris.
-          Ha egész végig ilyen leszel, át adom másnak a szerepet a fotózásra. – mondta neki José.
-          Értettem.
-          Drágám. Ő lesz a fotós. Elena. – egy kb velem azonos koru lányal fogtam kezet
-          Szia. Hope Nadia.
-          Elena Morgan.
-           Na akkor indulhatunk. –érkezett meg anyu is a konyhából, miközben a haját igazgatta.

Mindenki igenleges választ adott, ezért elindultunk a garázsunk felé. Apu beosztott minket. Én Crisel megyek egy kocsival. Természetesen az övével. Apu, anyu, José, és Elena pedig apuéval. Nem igazán örültem annak, hogy megint Crissel kell társalognom. Autómatikusan megindultam a kocsia felé, miután megkaptam az utasítást. Ott megvártam míg Cris is odaér és kizárja az ajtót.

-          Nem ülsz be? – kérdezte miután odaért.
-          Nincs bezárva?
-          Nincs. Sose zárom be ha nem megyek messze, vagy ha sietek.

Ez fura. Én mindig bezárom az ajtót. még akkor is, ha csak egy percre megyek el. Na mind egy. Ha neki ez így jó..  Nem igazán látszott túl feldobottnak. Nem nagyon akrtam rákérdezni, mert lehet nincs is semmi baja, és az meg elég gáz lenne. Nem telt el 2 perc se az utból, mikor Cris telefonja elkezdett pittyegni. Gondolom sms-e jött. Mikör megnézte a telefont a hátsó ülésre dobta. Elég idegesnek látszott.  Nem tudom, hogy most meg kérdezzem, hogy mi a baja, vagy ne. Mivan ha ezzel csak még jobban felhergelem?

-          Valami baj van? – kérdeztem.
-          Szerinted? –támadott nekem. – Bocs, csak nagyon felidegesített ma. – kért elnézést majd dühöngött tovább.
-          El mondod?
-          Irina azzal a hülyeséggel jön, hogy akar tőlem egy gyreket.
-          De ez miért hülyeség? Nem szertenél gyereket?
-          Dehogynem. Imádom a gyerekeket, csak nem tőle szeretnék.
-          Hát ez nekem nem tiszta. Most  te szereted egyeltalán?
-          Őszintén? Nemtudom. Eddig hagytam, hogy sodródjak az árral de nem tehetem ezt egész életemben mert nem igazán tetszik ez az élet. Az az álmom, hogy híres focista legyek beteljesült, de szerelmet most nem igazán érzek. Az elején még jó volt Irinaval lenni. Nagyon kedves lánynak tűnt de ahogy telt az idő, ő is változott. Egyre hisztisebb, és akaratosabb lett. Lassan már ő fog engem irányítani, nem pedig én őt és az nagyon nem lesz jó. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek de tényleg.
-          Elöször is köszönöm, hogy ez így elmondtad nekem. Én azt mondom neked, ha szereted akkor ezek a kis problámák meg fognak oldódni. Ha pedig nem szereted, akkor lassan lépnetek kell. Most igazából nem tudom én se, hogy mit tennék a helyedben. A fontos,hogy mindig a szívedre halgass. Senki másra. Ne tudjon befolyásolni senki. Csak is magadra hallgass.
-          Köszi. Ez sokat segített.
-          Nincs mit. igazából fogalmam sincs, hogy honnan jött. – próbáltam kicsit oldani a feszültséget.

Az út további részén alig szóltunk egymáshoz. Inkább csendben ültünk. Nek is tudom. Mindenki azt mondja, hogy ha két ember egymás mellett van, és nem beszélnek semmiről az az a bizonyos kínos csend. Én nem éreztem azt. Igaz, hogy csak néha szólaltunk meg de az a kis idő amit némán töltöttünk sem volt kínos. Úgy fél óra telt el az indulás után amikor megérkezdtünk. Csak akkor gondoltam bele, hogy egy fotózásra megyek. Aminek Valószínű, hogy nagy tétje van. Remélem alkalmas leszek rá. 

*******

Apu, anyu, José, és Elena elmentem valamit megbeszélni. Mivel mi Crissel nem kellettünk a megbeszélésbe ami egyébként rólunk folyt, eldöntöttem, hogy egy kicsit felvidítom Crist. Nem vagyunk itt csak kb 10 perce de én már úgy mászkálok mintha már ismertem volna ezt a helyet. Amikor kiszálltunk a kocsiból láttam, hogy van fent valahol egy erkély. Gyönyörű lehet onnan a kilátás. Biztos neki is tetszeni fog. 
-         Cris! – néztem körbe. – Cris!
-         Igen? -  jött oda.
-         Van valami dolgod?
-         Milyen dolgom lenne?
-         Nem tudom. Akkor mutatok valamit.
-         Hova megyünk? – kérdezte mikor el kezdtem húzni magam után.
-         Őszintén? Nem tudom én se.
-         Az csak is jó lehet.
Mikor már vagy 6 emeletet is fel lépcsőztünk megálltam. Ha jól számoltam a 9.-en volt ez az erkély. És mi most ott vagyunk. Azt hiszem.
-         Mért nem liftel jöttünk?
-         Hát..Én úgy emlékszem mintha te lennél Cristiano Ronaldo a FROFI futballista.
-         Néha egy sportembernek is kell pihenés.
-         Igen de nem most.
Egy hatalmas váróhoz hasonló szobában voltunk. Tele volt kanapéval, meg székekkel, ls igen. Megtaláltam azt az erkélyt is.
-         Kimegyünk? –kérdeztem, miközben a fejemmel az ajtó felé intettem.
-         Kimehetünk.
Kiléptem, és az a gyönyörű táj magával ragadott. Pár percig, mind ketten csak csendben gyönyörködtünk. Utána nagyon jól szórakoztunk. Hihetetlen, hogy sikerült felvidítanom Crist.
-         Kérhetek valamit?
-         Attól függ mit akarsz kérni.
-         Annyira szép ez a táj, és te meg szebb vagy. Csinálhatnák egy képet.
-         Jó de csak egy kép.
-         Igen. Egy kép.
A lufikkal és az üdítővel a kezemben, nem is lett annyira rossz kép. A lufikat még most sem tudom, hogy honnan szerezte Cris. Akkor jutott eszembe. Már biztos rég vége a megbeszélésnek.